Aki engem ismer, tudhatja, hogy van egy szavajárásom: „Nem rossz gyerek ő; nem dobálja kaviccsal a repülőt.” Most lehettem volna rossz, ha a tranziton átengednének kavicsokat: belülről lett volna alkalmam tesztelni, vajon a gépmadár és a kő rugalmasan ütközik-é, vagy valamelyik kölcsönható maradandó alakváltozást szenved. Nem gondoltam azonban akkor erre, mikor 2024. március 15-én reggel fél négykor, mintegy 4 és fél óra alvás után a Vajda Band Emlékzenekar alapító tagjaival és a távolmaradókat helyettesítőkkel elindultunk kicsiny történelmünk talán legnagyobb kalandjára: Anikó néni több hónapos szervezőmunkájának eredményeként Finnországba, Jalasjärvibe utazhattunk ki egy kisebb turnéra.
A nyolc zenész közt ketten voltak csupán, akik már megcsodálhatták a felhők feletti tájat; jómagam is beleértve először ültünk föl nagyobb repülőre. Érthető, hogy inkább a fel- és leszállás izgalmaival, valamint az ablakon kívüli lélegzetelállító panoráma fényképi megörökítésével foglalkoztunk mindannyian, mintsem a kavicsdobálással.
A légi utazás két órát és húsz percet vett igénybe. Nagyjából 900 km/h-s sebességgel, 10 km magasságban repülve értük el első úti célunkat, a helsinki repteret. Innen a csapat kisbusszal ment tovább a közép-finnországi kisvárosba, Jalasjärvibe, ahol már szeretettel vártak bennünket a családok, akiknél elszállásoltak minket, valamint Lendvayné Sovány Zsóka néni, aki meghívta a zenekart, s aki az utunk külföldi részét megszervezte. Szerencsére az utazás alatt viccesebb kedvű zenészeink akcióba lendültek, így a durván 324 kilométer út monotonitását (a finn táj: tajga fenyőerdő – tó – benzinkút – tó – benzinkút – erdő (a változatosság kedvéért) szerencsésen átvészeltük.
Első napunk a beköltözéssel és a körülmények feltérképezésével telt: a Magyarországon az utóbbi években szokatlan, kellemes, havas tájkép és hideg idő fogadott bennünket. Szerencsére hallgattuk az időjárás-jelentés szavára: bőségesen készültünk meleg holmikkal a finn „tavaszra”. A sikerrel vett akadály jutalmaként az este folyamán elvittek bennünket a helyi ifjúsági klubba, ahol UNO Flip-et játszva nyílt alkalmunk megnevettetnünk egymást és önnön magunkat.
A fárasztó utazás után immár pihent fejjel ébred(het)tünk fel szombaton. Hangszereinket letétbe helyeztük a helyi iskola zenekari próbatermébe (igen, az ottani iskolában külön csak e célra van egy terem), majd a seinäjoki Ideapark nevű bevásárlóközpontot vettük célba. A Csaba Centerhez hasonlítható méretű és választékú plázakomplexumban mindenki kedvére válogathatott, kereshetett szuvenírt magának és családjának – legnagyobb bánatomra elsősorban ruhák és jóval kevésbé elektronikai cikkek közül –, s persze meg is ebédelhetett. Mégsem a gyomornak legkedvesebb tevékenység nyűgözte le a csapatot leginkább (és nem is az egyik közértben kapható MAGYAR sör), hanem egy elsősorban könnyűzenei üzlet. Minden volt ott, mi szem-száj ingere: zongora, dob, gitár, basszusgitár, s persze effektprocesszorok és erősítők, a dobokhoz kapható kiegészítőkről és a hangosítástechnikai portékákról nem is beszélve. Jómagam egy fél órát is elidőztem ott, rácsodálkozva olyan dolgokra, amiket idehaza csak nagyon ritkán és kevés helyen van alkalma látni az embernek.
Azonban az óra ütött, visszatértünk vendéglátó városkánkba, s kipróbáltuk a helyi hangtechnikát – meg mellesleg az összes ütőhangszert, melyet a teremben felleltünk, s odahaza sosem nyílt lehetőségünk még kipróbálni őket. Az iskola olyan mértékig volt mindennel fölszerelve, hogy ha nem az alapítók, hanem a teljes band utazott volna ki, akkor is vígan kihangosítható lett volna minden egyes muzsikus. E bőséggel élve a próbát végül hangbeállás szempontjából sikeresnek könyveltem el: készen álltunk a másnapi fellépésünkre.
Az este folyamán vendéglátómnál, Joose Tammelinnél gyűlt össze a csapat, hogy a komponista gitárkoncertjének lehessünk fültanúi. Nekem később azt mondta, hogy sajnos már elfelejtett az évek alatt normálisan gitározni. Én nem tudom, ő milyen zenész volt régebben, azt azonban nagy magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy amit este hallhattunk, az művészet volt a javából. Nem egyszerű darabokat mutatott be nekünk szinte hiba nélkül, érzéssel, muzikálisan. Valamennyiünket lenyűgözött, s a vacsorára fölszolgált sok finomság csak még ízletesebbé vált általa. Esti levezetés gyanánt egy újabb helyi jellegzetességet, a finn szaunát próbálhattunk ki – természetesen fatüzeléssel. Arrafelé szinte nincs olyan családi ház, ahol ne lenne szauna. Amint Joose elmondotta, a régi szokások szerint a szaunákat a mai orvosi javallatokkal ellentétben órákon át használták: az ember odabenn ült és meditált a forró, párás levegőben. Jómagam csak egy félórácskát elmélkedtem, de pozitív hatása, akárcsak az utána kint, a hideg tornácon félmeztelenül eltöltött néhány perc, érezhető volt és jólesett. Felfrissülten tértem tehát nyugovóra.
Az Úr napján délelőtt átpakoltunk a helyi evangélikus gyülekezet szertartási termébe, majd itt is megejtettünk egy próbát. A csarnokszerű helyiség akusztikája kitűnőnek bizonyult: szinte nem is volt szükség semmifajta elektronikus rásegítésre. (Helyesebben szólva nem lett volna szükség reá.) Próbánk után a helyi kebabárusnál megebédeltünk, majd délután kettő órától elkezdődött a műsor. Fölemelő érzés volt, amikor gimnáziumunk indulója a finn közönség előtt fölcsendülhetett, és látszott a helyiek arcán, hogy talán, ha a szöveget nem is értik, mégis egy identitás, egy életérzés szólt ki a hangszerekből és a hangszórókból.
A koncert után várt bennünket Finnország legnagyobb skanzenje, a jalasjärvi néprajzi múzeum. Finnország minden területéről százas nagyságrendben állnak ott épületek, melyek mind eredetiek, szétszerelték s új helyükön összerakták őket. Sajnos csak néhány házig jutottunk el: vacsoraidő lévén értünk jöttek a fogadó családjaink, s egy rövid étkezés után esti programunkhoz, a városi szaunához fuvaroztak bennünket. Nosza, ki is használtuk ezt, s feltöltöttük az izzasztókamrát. Zsóka nénitől ekkor újabb információk birtokába juthattunk: a svédek például nem locsolnak vizet a kályha tetején sorakozó kövekre, ők száraz levegőben ülnek, s ami még izgalmasabb: a finnek füstös szaunája. Ez a hazánkban is elterjedt fűrészporos húsfüstölőkkel teljesen analóg, csak ünnepi alkalmakra befűtött szauna. Évente egyszer-kétszer beülnek a finnek, majd a pár órás tartósítás után egy hétig kellemes füstölthús-illatot árasztva, enyhén szurkos bőrrel élvezik a kezelés pozitív hatásait. Sajnos értelmem meghaladta, hogy e kátrányos helyzet örömeit megtaláljam. Mondhatni, ez egy füstbe ment terv. A szauna utáni hóangyalkázás és megmártózás a gigászi lehűlő medencében, a komplexum melletti tóban viszont kihúzattatott a bakancslistáról: ketten vígan kipróbáltuk e valójában nem is olyan bizarr szokásokat. Végül este Joose lucfenyőteája adott csendes álmot fejemre.
Másnap immár modernebb számokra helyezvén a hangsúlyt a helyi iskolának is bemutatkozhattunk. A diákközönség és tanáraik műsorunkat még szívesen hallgatta volna tovább is. Ez igen szerencsés kritika, hisz nekünk rendkívül pozitív visszaigazolást adott: megcsináltuk, hazánktól távol turnézhatott a zenekar, s egyúttal a feladatunkat is teljesítettük. Két sikeres koncert után immár tényleg csak móka és kacagás volt minden.
Elsőként megcsodáltuk az iskolát. Az intézmény kiválóan felszerelt, a konyhán szabadszedés van, a technikaórákon a lányok kötnek, varrnak, horgolnak, a fiúk pedig fa- és fémipari munkákat tanulnak – már 8-9 évesen is. Az énekórák pedig a diákok aktív közreműködésével zajlanak, gitárok, ukulelék, basszusgitárok, dob bevonásával, s persze modern pop és rock számokat megszólaltatva. Habár a Kodály-módszertől e metódus messze áll, mégis, diákok tömegeit képes rábírni arra, ami az egyik legnehezebb a középiskolás évek alatt: a nyilvános éneklésre. Ezen pozitív tapasztalatokat tetézte a két 1100 wattos mélysugárzót is tartalmazó hangrendszere a teremnek.
A délután folyamán meglátogattuk a közeli textilgyárat is. A lengyár – bár méretét tekintve nem mondható nagynak – gyönyörű termékeket gyárt kiváló minőségben. Ezen évtizedekre szavatolt portékákat a bemutatóteremben meg is lehet vásárolni, azonban borsos áruk miatt eltekintettünk ettől a lehetőségtől, és csak néhány apróságot tettünk a kosarunkba. Végül a látogatással járó fahéjas süteményt elfogyasztva és a műhely mögötti függőhídon a tériszonyunkkal megküzdve (már akinek meg kellett) véget ért e program. Már csak egy utolsó kikapcsolódási lehetőség maradt: a szánkázás.
Érdekességét az a tény adta, hogy otthon ilyen élményben igencsak régen volt részünk – mivel e tevékenység alapvető eleme, a hó hiánycikk már évek óta –, különlegességét pedig maga a helyszín. Ez egy sípálya, ami egy kisebb dombon van, azonban maga a geológiai képződmény rendkívüli. Eredete nem vezethető vissza a földkéreglemezek mozgásával gyűrődés vagy vulkanikus tevékenység által létrejövő rokonaiéhoz. Egészen egyszerűen az évek során összehordott tetemes mennyiségű építési törmelék vált heggyé, mérete pedig az idők folyamán egyre terjedelmesebb lesz, hiszen a törmeléket folyamatosan hordják rá a hómentes időszakban. Igencsak meglepődnénk, ha egy-két év múlva ellátogatnánk oda és meglátnánk a síparadicsomot.
Rövid, de fantasztikus kalandunk ezzel véget ért. Bepillanthattunk egy tőlünk távoli, de különleges világba, ízelítőt kaptunk Jalasjärvi és környéke kultúrájából, a hó és a tél varázsából, és nem utolsó sorban a finn emberek vendégszeretetéből – ezt mind a szívünkbe zárva érkeztünk haza.
Zárásként most szólaljanak meg a kiutazók: ím, a véleményük az utazásról:
„Hatalmas vendégszeretetben volt részünk és felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk.”
„Ezt az utazást egy felejthetetlen élménynek tartom. Hatalmas szerencsém van, hogy ilyen jó társaságba kerültem. Mindig jó volt a hangulat, és a nevetésből sosem volt elég. A kártyaparti a buszon, fellépés, szauna, múzeum és a szánkózás, minden tökéletes volt. Bárhova mentünk, a fenyőfák, a havas táj, befagyott tavak gyönyörűek voltak. Az angol és a német nyelv mellett a finn nyelvi tudásunk is bővült. A családok segítségével, illetve egy kicsi Duolingóval tanultunk. Végül szerintem az egész zenekar hálás Anikó néninek és Zsóka néninek, hogy ez az utazás megvalósult. És nagyon szépen köszönjük!”
„A legjobb élményeim a koncertek voltak, és ezt fokozta a finnek nagyon kedves vendégszeretete. Rengeteg programon vehettünk részt, ami még összébb kovácsolta a csapatot.”
„Rettentően örültünk, hogy elutazhattunk Finnországba, és életre szóló élményeket szerezhettünk. A szállást adó családok igazi finn mentalitással rendelkeztek, nagyon segítőkészek és rendesek voltak, csak szebbé tették az utazást. Úgy gondolom, a kirándulás felejthetetlen élmény marad a sok-sok programmal együtt az egész csapat számára.”
„Egy nagyszerű csapat csodálatos kalandja. Minden és mindenki fantasztikus volt.”
„A dobosunk, mivel nem a legtudálékosabb a fizika törvényeiről, ezért a nagy sebesség hatására kirepült a megengedett pályáról, és a súrlódás hatására sérülés érte a kabátját.”
A csapat hálás szívvel mond köszönetet:
Pécsváradiné Tóth Anikónak, aki hosszú hetek munkájával minden apró részletében megszervezte, megtervezte az utazást.
Támogatóinknak – nélkülük nem valósulhatott volna meg az utazás.
Lendvayné Sovány Erzsébetnek, aki Finnországban gondoskodott arról, hogy minden napunk tartalmas legyen és a lehető legtöbbet tapasztalhassunk meg Jalasjärviből és környékéből.
Juhász Gergő és Pécsváradiné Tóth Anikó
