Te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem. (Zsolt 25,5)

Tudjuk, hogy... meghallgat minket... (1Jn 5,15)

Továbbtanulási beszámoló: Korompai Virág

Végzősként, a pályaválasztás komoly döntésére kényszerülve szerintem mindenki elkezd B-, C-, esetleg D-terveket gyártani a jövőjéről, alternatívát találni minden eshetőségre. Erre biztatnak a szüleink, a tanáraink, s ezt diktálja a józan ész is: hogy tervezzünk – és persze ezt tettem én is, mikor még a felvételi leadásának utolsó pillanataiban is azon igyekeztem, hogy a megfelelő szakokat jelöljem meg a második, illetve harmadik helyen. Mint utólag kiderült, nem volt sok értelme a tépelődésnek: a felvételi értesítőmben ugyanis az állt, hogy bekerültem az általam elsőként választott szakra, és most, közel a második félévem végéhez, egészen biztos vagyok abban, hogy sehol se lehettem volna annyira boldog és elégedett, mint itt, a Debreceni Egyetem Pszichológia Intézetében. 

Sosem unom meg ennek a hangzását: Pszichológia Intézet. Kissé bizarrul szól, és olyan érzést kelt az emberben, mintha nem egyetemre, hanem elmegyógyintézetbe járnék nap mint nap – ezt tetézi az épület ízlésesnek nem mondható csempeburkolata és a rácsos ablakai, de mit sem számít mindez, mikor a küszöböt átlépve az intézet a teljes átalakulás helyszínévé avanzsál. Gondolhatnék itt az egyetem gimnáziumtól gyökeresen eltérő rendszerére is akár, de ezt szerintem senkinek sem kell már ecsetelnem; most sokkal inkább az a különleges, átlagtól eltérő légkör és mentalitás jut eszembe, ami itt fogadott. Ennek köszönhetően, bár a gólyatábort kihagytam, mégsem indultam hátrányból az ismerkedésben: rendkívül barátságos, nyílt közeg fogadott, na meg persze az érezhető pszichológus-mentalitás, ami egyaránt megnyilvánul a szaktársak segítőkészségében, empátiájában, meg azon jelenetek természetességében, mikor valaki merő szórakozásból felüti Freud egyik értekezésgyűjteményét két előadás közt. A szaktársak mellett már a tanáraim is sikeresen megnyertek az első órák alkalmával: legtöbben kiváló előadók, és – ami az amúgy igencsak rideg egyetemi rendszerben mindenképp kiemelendő – rendkívül emberségesek is. Jónéhányuk nem csupán tanít, de maga is gyakorló szakember múlttal rendelkezik, ami csak tovább fokozza a nyilvánvaló elhivatottságukat: ezt gyakran látni is a felcsillanó tekintetükben előadás közben, amolyan felejthetetlen módon. Akármilyen fáradt is lettem a nap végi fejlődéslélektani kurzusomra, a tanárnő őszinte lelkesedése mindig felébresztett – mind engem, mind az érdeklődésem. 

Az első félév lényege, akárcsak a legtöbb szakon, itt is az alapozás: egy átfogóbb kurzus által egész széles körben ismerkedtünk meg a pszichológia különféle területeivel, ezt követte a jövőbeli szakterületünk jogi és etikai szabályainak összefoglalása. Akadtak tölteléktárgyaink, mint a filozófia meg a kommunikáció, ahogy az az egyetemi tanulmányok kezdetén szinte törvényszerű, és kaptunk egy nem túl egyszerű, erősen latint tanulós biológiát is, hogy bölcsészkarosokként se élvezhessük soká a reál tantárgyaktól való elszakadást, az igazi lényeg azonban a három (második félévre már négy) fő tárgyunk, melyek végigkísérik majd tanulmányainkat a következő években. 

Valószínűleg a személyiséglélektan, fejlődéslélektan és a szociálpszichológia előadásokon ülve érti meg az ember igazán, miért is kötött ki ezen a szakon: mintha valami varázslat történne, ahogy jegyzetelem az óra anyagát, és elkezdem megérteni a világot magam körül, mélyebben, mint a legtöbb ember valaha fogja. A lehető legőszintébben jelenthetem ki, hogy minden percben hálás vagyok azért, hogy olyasvalamit tanulhatok, ami valóban érdekel, és amire úgy érzem, kész vagyok feltenni a teljes hátralévő életemet. Még akkor is, ha ezért a célért meg kell barátkozzak az RStudio-val, és át kell magam küzdjem négy félév pszichológiai statisztikán, ami márpedig kissé érzékenyen érint… bár szerintem senki sem gondol bele a felvételi jelentkezés leadásának pillanatában, hogy néhány hónap múlva beadandót fog írni az egymintás varianciaanalízisből. Nem a BTK-n. De hát érik az embert meglepetések. Mint például mikor megtudtuk, hogy a mesterszak után további négyéves szakképzés tesz majd csak jogosulttá minket a praktizálásra, vagy mikor a biológiatanárunknak hála feliratkozhattunk megnézni egy anatómiai boncolást, ami bár kissé ijesztőnek tűnhet elsőre, igazából felejthetetlen élmény. 

Ha már felejthetetlen élményekről beszélünk… akadt abból több is. Gyakorlatilag kijelenthetem, hogy ezen a szakon egy teljesen átlagos nap is egyszerűen válhat felejthetetlenné – gondolok itt például egy szakmai szocializációs gyakorlatomra, mely egyszerre hatott önismereti tréningként, csoportépítő programként és a pszichológus szerep elsajátításaként, végeredményül pedig rengeteg meglepő és maradandó emlékkel tett gazdagabbá. Emellett kötelező kiemelnem az Intézet egyik legszínesebb, legérdekesebb programsorozatát, a hagyományosan novemberben megtartott szakhetet. Ezen a tanításmentes négy napon keresztül rengeteg változatos témájú előadáshoz és műhelyhez volt lehetőségünk csatlakozni – sokszor bizony olyan létszámban, hogy nem is fértünk be a terembe –, esténként pedig kicsit más minőségben folytatódtak a programok, szabadulószoba, rajzverseny, szakest, valamint egy pszichológus zenés est került megrendezésre, melyen magam is felléptem egy szaktársammal. 

Így telt a szorgalmi időszak: elbliccelt filozófia előadásokkal, közös SOS számtech házi írásokkal, millió szociálpszichológiai kísérlet megismerésével, hébe-hóba egy matek zárthelyivel, de amúgy a kényelmesen kialakult mindennapi rutin nyugalmában – ennek viszont megvolt a böjtje a decemberi vizsgaidőszak beköszöntével. Van valami végtelenül szomorú abban, mikor megáll az ember Debrecen gyönyörű karácsonyi vásárának szélén, próbálja magába szívni az ünnep hangulatát, majd ahelyett, hogy belevetné magát a kürtőskalács illatú tömegbe, kénytelen visszatérni Cole 800 oldalas Fejlődéslélektan könyve fölé. De hát egyetemisták vagyunk – mi erre esküdtünk föl. Úgyhogy nem a legnagyobb lelkesedéssel, de azért kellően elszántan sakkoztam mind a nyolc vizsgámmal, hogy aztán rendszerint utolsó este konstatálhassam, hogy semmire sem volt annyi időm, mint szerettem volna. Kedves leendő egyetemisták, fogadjatok el tőlem egy baráti tanácsot: a legnehezebb vizsgákat utoljára hagyni, „így majd több időm lesz rájuk készülni” magyarázattal a legrosszabb döntés, amit hozhattok. Nincs annyi kávé, ami ezen változtatni tudna, úgyhogy csak okosan! Ez így kissé ijesztően hangozhatott… de végül szerencsére minden aggodalom ellenére sikeresen zártam az első vizsgaidőszakom, 4,53-as átlagot tudhatok a hátam mögött, amit remélhetőleg sikerül megismételnem, sőt, túlszárnyalnom a második alkalommal. 

Jelenleg a helyzet talán kevésbé pozitív, mint az első félévben volt: amíg tart a „ maradj otthon”, az egyetem átköltözött az éterbe, és heti két online órává meg végeláthatatlan elearningen küldött diasorrá redukálódott. Hiányoznak a kedvenc előadásaim, hiányzik a szaktársak nyüzsgése, a reggeli villamos után rohanások, fájlalom a félév izgalmasabb gyakorlati feladatainak elmaradását, és mint sokan mások, siratom én is a normális egyetemi életet, amit talán csak akkor kezd az ember teljes szívéből becsülni, mikor rájön, mennyi elvész a mindennapokból nélküle. Őszintén remélem, hogy szeptembertől mind visszatérhetünk az egyetem falai közé, addig is szeretnék mindenkinek rengeteg kitartást kívánni a jelenlegi helyzet kezeléséhez, a gimnázium végzőseinek pedig sikeres felvételit!

Képzéseink

Diákjaink az egyetemen