Örök szövetséget kötök veletek… (Ézs 55,3c)

A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte… (Zsid 13,20–21)

És elkezdődött...

Még utoljára feltekintek az ismerős kapura, mielőtt végső búcsút intve sarkon fordulok, és fejemet lehajtva útnak indulok. Ahogy elsétálok az épületegyüttes mellett, nyugtalan és izgatott gondolatok cikáznak fejemben: nyolc évnyi mellkasszorító várakozás egyszerre eloszlik, helyét a jelen kötelességeinek súlya veszi át, húz, akár a vállamon pihenő pántok. Nem rossz érzés, reményteli és vágyakozó, gyermeki félelemmel és kíváncsisággal vegyítve. Ahogy kisimítom matrózblúzom gallérját, enyhe nosztalgikus kábultság tör rám, de nincs idő visszafordulni. Két apró szó jár a fejemben:

És elkezdődött.

A teremben lépve körbe tekintek, és harminc ismeretlen arcot szemlélve végre ráeszmélek, hogy ez tényleg a valóság. Ahogy lassan felmérem az új életem, gondolatban levelet írok a jövőbeli önmagamnak. Faggatom barátságokról, emlékekről, örömökről és bánatokról, győzelmekről és kudarcokról. Hova üljek? Mire figyeljek? Némán tanácsért fohászkodom, de a válasz természetesen elmarad. Lerakom a táskám és papírt halászok elő, tollat ragadok, majd hosszas gondolkodás után hirtelen ötlettől vezérelve négy szócskát karcolok a fehér lapra: A nevem, és az egyetlen kérdést, ami a végén tényleg számít. Azzal négybe hajtom, és dátummal látom el: „2024. szeptember 1. A tizennyolc éves önmagamnak.

Aznap délután először kapom meg minden gólya kedvenc kérdésért. Hárman fordulnak hozzám, és ugyanazt akarják tudni: Hogy tetszik a gimnázium? Én mindhárom alkalommal lehajtom a fejem, és magam elé mosolyogva válaszolom: Még meg kell szokni. Magam sem tudom, ki akartam-e bújni a válasz alól, de amit mondtam, kétségtelenül az igazság volt. 

Eltelik az első nap, majd az első hét, és mikor egy röpke pillanatra elterelődik a figyelmem, hirtelen máris októbert tapossuk. Arra eszmélek fel, hogy tizenöt éves vagyok. Gimnazista. A szó különös teherrel nehezedik rám, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan múlik az érzés. Idegenből ismerős lett, jövőből jelen, jelenből múlt, képzeletből valóság. Már nem félek. Nem félek, mert nincs rá okom. A jövő, amitől annyira rettegtem, most a kezeim között van, és szabadon irányíthatom, ahogy nekem tetszik.

Ha félsz a jelentől, csak mellékszereplő vagy a saját történetedben. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni. 

Már lemenőben van a nap, mikor egy péntek délután rutinos mozdulatokkal pakolom ki a táskám és apró, négybe hajtott cetli kerül a kezem közé. Zavarodottan hajtogatom szét, ahogy azonban meglátom azt a két szót, mosoly szökik arcomra. Óvatosan visszahajtom, lesimítva az oldalakat, és dátummal felfelé a fiókomba teszem. Négy év alatt bármi történhet, azonban a kérdés mindig ugyanaz marad. Legyen bármi is, csupán erre a két szóra várok igent válaszul.

Behajtom a fiókot, és némán folytatom a pakolást. Fogalmam sincs, mi vár rám. A jövő kiszámíthatatlan, az is volt és az is lesz. De mikor odaérsz, ígérem, hogy minden darabka a helyére kerül.

 „Boldog vagy?”

R. HOLLINS

Képzéseink

Diákjaink az egyetemen