Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek. (Zsolt 104,33)

Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! (Jak 5,13)

És tovább?

20A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.” /Lk 2, 20/

 

Keresztyén Testvérek Krisztusban, kedves honlapot olvasók!

Volt már biztosan számtalan kedves emlék mindannyiunk életében. Azért jók ezek, mert motiválnak bennünket, szeretünk rájuk visszagondolni, és mindig valami leírhatatlan boldogság járja át szívünket felidézésük során.

Rossz érzés, amikor egy nyaralás, tábor, több napos kirándulás utolsó napján megáll az ember és rádöbben, hogy ismét vissza kell térni a régi kerékvágásba. Újra minden ugyanaz lesz, mint volt, és ismét kezdődik az iskola, a munka, szürke hétköznapi rutinjaink.

Miért is ír ilyet egy iskolalelkész karácsony előtt, adventi várakozás végén?

Nyílván nem azért, hogy az ünnepet felgyorsítsa, hanem inkább a pillanatra szeretném, ha figyelnénk 2021-ben.

A pillanatra, mely eljön évről évre.

Várunk, gyertyát gyújtunk hol egyedül, hol családilag, hol közösen.

Vásárolunk, hiszen menthetetlenül közeledik a várva várt szeretet ünnepe, és addigra mindennek szépnek, tisztának, tökéletesnek kell lennie.

Felteszem a kérdést: azonban a lelkünk is így van? Kiseperjük, kitisztítjuk és felkészülünk, hogy megérkezzen?

A betlehemi történetben nekem minden évben sokat adnak a pásztorok. Ők nem vártak 4 vasárnapon keresztül. Nem gyújtottak gyertyát, és nem kellett elmenniük ételt és italt leírhatatlan számban vásárolni. Nem jöttek hozzájuk a rokonok, és nem fáradtak el az ünnep végére.

Sötét éjjel jött az angyal, és hirdette, hogy a több száz és ezer éves várakozásnak ezennel vége. Nem kell már több lelki gyertyát gyújtani hétről hétre, mert megszületett.

Aztán sietve elmennek, hogy lássak a gyermeket, mindent otthagyva a mezőn. Azonban ez a fajta rohanás nem volt olyan, mint a miénk. Őket vitte a szívük, és vitte az angyalok örömhíre. Ők nem valamikhez (ételek-italok, ajándékok) rohantak, hanem valakihez.

A kisgyermekhez, aki várt rájuk, és ők örömmel, könnycseppel a szemükben nézték a szentcsaládot, amint éppen az istállóban óvva figyelik világunk Megváltóját.

Fontos viszont egy érzés, mely címként is áll igei gondolatunk elején.

És tovább? Hogyan tovább? Merre megy tovább a történet?

Lényeges, hogy lássuk: nem úgy, ahogyan mi jövünk haza egy kellemes emlékű utazás, kirándulás, tábor végén. Ők is mentek a szürke hétköznapjaikba, de már másként. Nem azok az emberek voltak, akik elindultak oda. Kicserélték őket, pontosabban Isten változtatta meg szívüket.

A legjobb példák számunkra idén is az egyszerű pásztorok, akik nem fáradtak bele az ünnepbe és annak előkészítésébe. Ők elmentek sietve, megtalálták, és boldogsággal szívükben tértek vissza.

Mi is képesek vagyunk idén megérteni a hogyan tovább kérdésében azt az érzést: hiányozni fog a jézusi találkozás?

Éljük át, hogy az ünnepek végén ne a fáradtság legyen kiemelkedő, hanem az öröm.

Mert megszületett! Mert idén is van karácsony! Mert idén is szeret minket Isten, és újra elküldi lelkünkbe a Megváltót!

Kívánom, hogy tapasztaljuk meg többnapos csodánk végén: nem a szürke hétköznapok várnak csak, hanem a szívünkben levő öröm által az egész életünk megváltottsága, és így lesz mindennapunk fényes a továbbiakban!

ÁMEN

Zahorecz Pál

iskolalelkész

 

 

Képzéseink

Diákjaink az egyetemen